Klaroline egyperces

Sziasztok!

Először is köszönöm a szavazatokat, amiket kaptam azzal kapcsolatban, hogy Esther feltűnjön-e a történetemben, és ha igen hogy. Az nem tudom, hogy a számlálóval mi történt, de időről időre lenullázódott,
már volt, hogy 5-6 szavat is volt, de mára már megint csak 2 darabot mutat. Szerencsére folyamatosan néztem az eredményeket, így tudom, hogy a legtöbb szavazatot a "Nem kell ide Esther kapta" így a boszorkány anyuka nem fog konkrét jelenetet vagy szerepet kapni a történetben. Csak néha-néha említés szintjén, vagy egy visszaemlékezés apró töredéke ként.
A másik dolog, hogy úgy döntöttem, hogy írogatok egyperceseket is. Legyen az bármi TVD-vel kapcsolatos. Azt oda fogom írni, hogy milyen párosítás, vagy kiről szól valamint, hogy kapcsolódik-e az általam írt folytatásos történethez.
Ennek örömére meg is hoztam az elsőt, ami kapcsolódik a történethez, így érdemes tisztában lenni vele, az az elolvasni :P Talán sokak örülni fognak neki, mert egy Klarolineos szösszenet. Remélem írtok kommentet is hozzá, valamint kérlek írjátok meg, hogy olvasnátok-e több ilyen egyperceseket, szóval, hogy van-e rá igény!

Köszönöm! Puszi nektek!
Üdv: Moonacre

 Ki voltam, ki vagyok, ki legyek

 Voltam, ki voltam, s vagyok, ki vagyok,

 De nem leszek - csak ennyit tudhatok

 Előre biztosan, de semmi mást,

 Így ítélj meg s a bűnöm így bocsásd.

Baka István

Caroline egyedül ment haza, pontosabban a régi Lockwood rezidenciába. Megérkezve lassan lehámozta magáról báli ruháját, hogy egy egyszerű melegítőalsóra és egy topra cserélje. A finom selyem mélykék ruha a szalon kanapéján landolt, és ott maradt árván, emlékeztetve a lányt élete talán legnyomasztóbb báljára, ahányszor csak ránézett.

Klausnak ígért tánca elmaradt köszönhetően a férfi nevelőapjának felbukkanása miatt. Nem igen tudta, hogy ezért hálásnak kéne-e lennie vagy csalódottnak, hisz csak udvariasságból fogadta el a felkérést. Nem akart Klaustól semmit, csak hogy hagyja őt békén, mégis sajnálta a férfit, hogy Mikael ilyen nyíltan nyilvánítja ki, mennyire is nem kívánatos a létezése. Egyenesen megijesztette a két férfi közötti feszültség ott a bálteremben és el nem tudta képzelni, hogy képes valaki így gyűlölni a másikat.

Caroline kezdte átértékelni Klausról alkotott véleményét. Így személyesen is megtapasztalva Mikael gyűlöletét belátta, hogy a hibrid kapcsolata az apjával egyáltalán még csak nyomokban sem hasonlít a saját apja és az ő viszonyára.

Az elmúlt pár napban próbált  csakis Klaus rossz tulajdonságaira gondolni, arra, hány ember veszett oda miatta, közülük hányat ismert és szeretett, és jelenleg is mennyi embert terrorizál már csak a jelenlétével is. Mégis Klausban ott volt az emberség apró szikrája is. Gyilkos volt ezen nincs mit tagadni, de képes volt érezni. Csalódottságot, magányt, fájdalmat, talán még megbánást is. Hirtelen mindez jelentőssé vált Caroline számára. Látva Mikaelt, aki hideg, kárörvendő és kegyetlen volt, a lány rájött, hogy Klausnál is léteznek rosszabb emberek. Szörnyetegek.

Ilyen és e-fajta gondolatok suhantak át a lány elméjében, amikor hangos dörömbölés zökkentette ki. Meglepődve az órára nézett, majd csodálkozva, hogy ki lehet az ilyen későn az ajtóhoz ment. Nagy sóhaj hagyta el a száját, amikor kinyitva a bejárati ajtót egy kellően lerészegedett hibriddel találta magát szembe.

- Tudod nem voltam ám mindig ilyen - támaszkodott neki az ajtófélfának Klaus és kótyagosan a lányra nézett. - Átlagos voltam, mint bárki más. Szerettem élni, játszani a kistestvéreimmel. Szerelmes lettem, elhagytak, csalódtam, de túléltem - mondta lassan, a kitudja hány pohár ital miatt a hibrid beszédkészsége nem volt a legjobb formájában. Caroline szomorúan és tanácstalanul nézett rá, nem tudva, hogy mit mondjon. - Aztán megkaptam az élettől az első nagy pofont. Megtudtam ki is vagyok valójában. Jobban mondva mi. Én tudtam, még mielőtt bárki más is tudta volna. Az anyám titkát. A hazugságát. Saját magamnak kellett kiderítenem. Tudnom kellett és ezért szörnyű dolgokat tettem Caroline. Szörnyű megbocsáthatatlan dolgokat, de már úgy bánom. Legalábbis azt hiszem - motyogta zavartan a férfi. - egész este bántam. De aztán gondolkoztam azon, amit mondtál. Hogy azt a sok szörnyűséget nem lehet elfelejteni. Nem lehet semmisé tenni. Kérdezem én Caroline, akkor minek érdemes változni? - nézett a szemébe Klaus, mire a lány értetlenül összehúzta a szemét, nem értve mit akar a férfi. - Nem érdekes ki vagyok, hanem hogy ki voltam. A múltam árnyként követ engem és akárkivel találkozom az utam során az látja ezt az árnyat rám vetülni. Nem számít, hogy mit teszek, mert ahhoz mérik mit tettem. Azok a tettek pedig súlyosak és megváltoztathatatlanok.

- De megbántad őket - szólt közbe halkan a lány, mire a hibrid bánatosan bólintott egyet.

- De ez nem számít - mondta Klaus. - nem számít mennyire sajnálom, mert soha nem fogják megbocsátani nekem. Ha tudnák nem bocsátanák meg!

- Azt nem tudhatod - felelte kedves vigasztaló hanggal Caroline. - tudom nehéz lehet, de vannak dolgok, amikhez idő kell Klaus. Idő kell, hogy valakit megszeressünk, idő kell, hogy valakiben megbízunk és idő kell, hogy megbocsátsunk. De minél tovább élsz hazugságok közt, annál tovább tart, hogy valaki megbocsássa a hazugságodat. Vagy ami még rosszabb, ha mástól derül ki. El kell mondanod bármi is az Klaus, mert ha Mikael teszi meg, akkor sokkal rosszabb lesz, hidd el nekem. Akármi is történt ezzel a Henrikkel. Akármi is történt az öccséddel neked kell a családod elé állni és elmondani, még mielőtt túl késő. Ha látják, hogy őszinte vagy, akkor biztos, hogy hamarabb beletörődnek - fejezte be a lány magabiztosan. Bár Rebekahra és Kolra gondolva már nem volt teljesen biztos a dolgában.

- És mi van ha nem? - szipogott Klaus, aki most már a könnyeit próbálta visszatartani. - Mi van, ha az, amit tettem már túlmegy a beletörődésen?

- Megölted őt, nemigaz? - kérdezett rá halkan Caroline, mire a férfi a kezébe temette az arcát pár pillanatra, majd könnyáztatta arccal ránézett.

- Én nem akartam - mondta kétségbeesett hangon a hibrid. - Nem kellett volna. Már annyira bánom. Szerettem őt. Igazán. Kérlek bocsáss meg! - könyörgött Klaus, mire Caroline is a könnyeit kezdte nyelni.

- Én nem tudlak feloldozni ez alól - szólt sírós hangon a lány. - Ezt te is tudod, Klaus. Nem én vagyok az, akitől bocsánatot kell kérned.

- Tudom, tudom, tudom - hadarta motyogva a férfi. - Megyek is. Sajnálom, hogy zavartalak - visszakozott Klaus zavartan, mint aki nem is tudja miért jött ide. Beszélnie kellett valakivel és a lány volt az első aki eszébe jutott. A hibrid ellökte magát az ajtófélfától, de meg is tántorodott, olyannyira, hogy Carolinenak ki kellet nyúlnia és megfognia, nehogy a másik hanyattessen.  A vámpírlány tekintettel az ős állapotára segített lemennie neki a ház előtt lévő lépcsősoron. Amikor leértek és a rajta támaszkodó Klaus ránézett, hirtelen túl közel érezte az arcát a férfiéhoz. A hibrid bűzlött az alkoholtól és a szemei zavarosak voltak és pirosak is a sírás miatt. Caroline kényelmetlenül nyelt egyet, ahogy Klaus bámulta őt.

- Hiszek benne, hogy meg tudsz változni és jobb ember lehet belőled - mondta a lány miközben egyik kezét a férfi arcára tette. - De küzdened kell érte, Klaus. És nem szabad az első akadálynál feladnod.

- Köszönöm - suttogta Klaus és megfogva Caroline tarkóját lehúzta magához és homlokon csókolta a lány. A másik szomorúan lehunyta a szemét, majd amikor újra kinyitotta a férfi már sehol sem volt.