5. Az igaz, a hazug és az engesztelhetetlen

Sziasztok!

Nagyon megszenvedek ezzel a Bloggerrel. Na de ez van.
Itt a következő fejezet! Szerzői megjegyzés az alján, úgyhogy azt ide nem is írom le.

Jó olvasást!

Üdv: Moonacre

5. fejezet

Az igaz, a hazug és az engesztelhetetlen

 Az iskolai bál alatt történtek

Emma megvárta még Rebekah elment a házból. Miután megbizonyosodott, hogy senki sincs már otthon felszaladt az emeletre, hogy megkeresse Kol szobáját. Harmadjára úgy tűnt, hogy a jó szobába nyitott be. Csendben belépve szétnézett.

- Te jó ég - suttogta halkan, nem mintha bárki is meghallotta volna. - Tipikus férfi - mondta látva Kol szanaszét dobált cuccait. Ruhái a földön hevertek, míg a tornacipőjének egyik fele az ágyon, konkrétabban a párnáján. Emma mégis a szintúgy az ágyon heverő iPodról és a konzolos játékgépről gondolta, hogy jó helyen jár. - Hova rakhattad? - motyogta a lány és óvatosan, nehogy bármit is elmozdítson túrkálni kezdett. Már vagy fél órája szerencsétlenkedett végigtúrva az összes fiókot és mindent ellenőrizve a szekrények és az ágy alatt, amikor hallotta kinyílni a bejárati ajtót. Gyorsan kiiramodott a szobából és épp csak sikerült becsukni az ajtaját, amikor maga Kol jelent meg.

- Emma! - üdvözölte vigyorogva a srác. - Hát te?

- Hello, Kol. Épp a vendégszobát kerestem. Legalábbis az egyiket a sok közül. - mosolygott ártatlanul a lány.

- Hát ott van egy pont a folyosó végén - mutatott az irányába a férfi.

- Igen már találtam.

- Miért nem vagy a bálon? - kérdezte Kol.

- Nem volt hangulatom hozzá, meg már nem is vagyok iskolás - válaszolta őszintén a lány.

- Én pont onnan jövök. Vissza kellett jönnöm átöltözni, mert a lányok habár elég szépek, nagyon is ügyetlenek - mondta a másik és széttárva öltönyét, felfedte a hófehér ingén éktelenkedő hatalmas puncs foltot.

- Elég csúnya - ismerte el a boszorkány. Kol bólintott, és benyitva szobájába elkezdte ledobálni magáról a felsőket, majd szemérmetlenül a nadrágját is letolta, mire Emma elfordította a fejét.

- Szóval miért is nem vagy a partin? - tért vissza a témához a fiú. - Egyáltalán mikor buliztál utoljára?

- Nem olyan régen - mondta elgondolkodva a boszorkány. - Legalábbis a huszadik században biztosan.

- Azt ugye tudod, hogy már a huszonegyediket írjuk, drága? - meredt rá Kol.

- Ezt te mondod, aki a huszadikat egy koporsóba töltötted?

- Hé, én igyekszem felzárkózni, oké? - tiltakozott a vámpír. - Épp tegnapelőtt fejeztem be a Harry Potter filmmaratont. Ami azt illeti borzalmas volt.

- Akkor minek nézted meg? - húzta fel egyik szemöldökét kérdőn a lány.

- Mert alapműveltség - válaszolta egyszerűen Kol, mire Emma felnevetett. A fiú befejezve az öltözködést a lányhoz fordult. - Na, jóképű vagyok, vagy jóképű vagyok?

- Hmm, egyszerre szerény és hiú - mosolygott Emma. - Igazi parti arc.

- Az ám - vigyorgott a srác. - Kár, hogy nem jössz. Rebekah is ott van, sőt még Klaus is.

- Klaus itt van a városban? - kapta fel a fejét a boszorkány.

- Jah, a bálon. Meg is írtam Mikaelnek, hátha szeretne neki köszönni - mondta csínytevő hanggal Kol.

- Biztos - motyogta elgondolkodva Emma. - De a karó nálad van ugye? - kérdezett rá.

- Naná! Illetve elrejtettem, jobban mondva elástam. - mondta a másik, majd homlokát ráncolva hozzátette: - Remélem nem nő ki belőle egy másik tölgy.

- Szép is lenne - nevetett a lány, de közben az eget szidta, hogy a fiú bárhova eláshatta az egyetlen fegyvert ami képes megölni Klaust.

- Na jó, megyek. További szép napot neked Emma baby! - kacsintott rá kacéran Kol, majd lesuhanva az emeletről eltűnt. A boszorkány tanácstalanul álldogált egy darabig azon tanakodva, hogy vajon merrefelé áshatta el a vámpír azt a fránya karót. Épp indult volna lefelé, amikor valamin megakadt a szeme.

- Istenem Kol, imádlak! - suttogta örömmel a lány és a folyosó végén álló hatalmas jukapálmához rohant, amelynek a földje láthatóan meg volt piszkálva. Pár percnyi turkálás és kaparászás után Emma diadalittasan emelte ki a földtől koszos csodafegyvert. Gyorsan a vállán lógó táska mélyére suvasztotta és elhagyta az emeletet.

- Emma!

- Te jóég, megijesztettél - ugrott meg a lány és a szívéhez kapott.

- Ne haragudj, nem állt szándékomban - mondta a konyhaajtóban álló Elijah. - Miért nem vagy a bálon?

- Öreg vagyok én már ahhoz - mosolygott a lány, de már unta, hogy mindhárom ős a bálról kérdezte. - És te miért nem vagy ott?

- Én még öregebb vagyok - mosolygott vissza a férfi.

- Valóban - bólogatott a boszorkány. - Nem láttad Mikaelt? Épp őt keresem.

- Nem - rázta meg fejét az ős.

- Akkor megyek és megkeresem, örülök, hogy láttalak - mondta Emma és biccentett egyet.

- Viszlát Emma - felelte Elijah és visszament a konyhába, vagy akárhova ahonnan jött.  

Emma hosszú léptekkel a bejárati ajtóhoz ment remélve, hogy már senki sem áll az útjába, amikor az kinyílt és maga Mikael lépett be.

- Szia, hol voltál, mit csináltál? - támadta le a kelleténél kicsit idegesebb hangnemmel a boszorkány, mire a férfi meglepetten nézett rá.

- Semmi különöset, beköszöntem kellemes estét kívánni Klausnak - válaszolta a nevelőapja.

- Értem. Az jó. Nem láttad Kolt, épp őt keresem - váltott témát Emma.

- Azt hiszem láttam az iskola környékén.

- Jó, akkor megyek - vágta rá a lány.

- Jól vagy? Kissé idegesnek tűnsz - nézett rá kérdőn az ősapuka.

- Persze, persze, nincs semmi gond, miért is lenne? - hadarta Emma és idegesen megigazította a táskáját, ami nem kerülte el Mikael figyelmét. - Megyek, szia! - köszönt el a lány és kioldalazott a férfi mellett.

Mikael gondolkozva becsukta az ajtót és a szalonba ment.

- Találkoztál Emmával? - jött elő ismételten Elijah.

- Igen, épp Kolt kereste - válaszolta a másik.

- Nekem azt mondta téged keres - mondta a fiatalabb vámpír.

- Érdekes - morogta gyanakodva Mikael, miközben hallotta, hogy odakint Emma beszáll a kocsiba és a kelleténél több gázzal indul el. Mintha sietne valahova...

*

A boszorkány egyenesen az iskolához hajtott. Kiszállva az autóból átvágott a parkolón, majd a járdán megállva szétnézett. Mindenfele diákok voltak, hol kettesben andalogtak, hogy csapatokban iszogattak. Ami közös volt bennük, hogy mind alkalomhoz illően voltak öltözve. A lányok kisestélyi ruhákat viseltek, mindenféle színvariációban, míg a fiúk elegáns öltönyben feszítettek. Emma ellentétben velük, egy egyszerű hétköznapi kosztümben volt.

- Most elkaplak Niklaus - suttogta a lány és vágyakozva a bejárati ajtóra nézett, mintha azon a “Bosszút állna? Erre tessék” felirat lenne olvasható. - Most meghalsz...

*****

Flashback

Románia, 1153.

Az év második napja volt, amikor leesett az idei első hó. Az éjszaka alatt történt, miközben Emma és a családja békésen aludtak. A kislánynak ez volt a negyedik tele élete során és talán a második, amit ésszel már felfogott és tudta mit is jelent. Az az idei hó is gyönyörű volt, de úgy tűnt, hogy egyedül Emma élvezi. Családja eddig mindig örömmel köszöntötte az újévet, de most más volt a helyzet. Az éve első napja komoran telt és a másnapra lehulló hó sem enyhített ezen a komorságon. A szülei nem beszéltek a problémáról előtte, de Emma látta az arcukon, hogy baj van.

- Ez a lény nem fogad el nemleges választ Tobar - hallotta sutyorogni az anyját a négyéves kislány.

- Márpedig nem leszünk a rabszolgái, Franciska! - válaszolt neki az apja. Ennyit hallott Emma az év első napján.

Másnap olyan gyorsan történt minden. Szülei már fent voltak és segítettek a tábor tűzét megrakni. Gunart, Emma kisöccsét is magával vitte az anyja, de ő ottmaradt a szekérben és az apja által készített rongybabával játszadozott.

Hirtelen sikoltozás tört ki és nagy káosz keletkezett odakint. A semmiből egy hosszú szőkehajú férfi jelent meg és eltorzult arccal vicsorogva rátámadt a karaván tagjaira. Férfiak és nők sorba hullottak el. Emma a nagy zajra felhúzva a ponyvát kiugrott a szekérből, majd a látványtól megdermett.

- Emma, gyere! - ragadta meg Punka a karját, de a kislány sokkot kapott. A fiú próbálta elrángatni őt onnan, de amikor látta, hogy a szörnyeteg pont kitépte az anyja torkát otthagyta a lányt és üvöltve az anyja rángatózó teste felé rohant. Üvöltése magára vonta a szőke vadember figyelmét és egy szempillantás alatt megragadta a fiút kitekerve a nyakát. Emma látva, ahogy kedves barátja élettelenül a földre csuklik felsíkított és bemászott a szekér alá. Tobar, Emma apja egy késsel az idegen felé vetette magát, hogy megtámadja, de a másik mintha meg sem érezte volna azt. Egy mozdulattal kicsavarta a férfi kezéből a kést és a mellkasába vágta. Tobar fájdalmasat kiáltva a késhez kapott és összeesett. A földön fekve tekintete egy szintbe kerül a kislányáéval, aki a szekér alatt reszketett. Remegő véres kézzel a lány felé nyúlt, mégha tudta is, hogy túl messze van, hogy elérje.

- Fuss! - suttogta elhaló rekedt hangon az apja, majd tekintete elhomályosult, teste elernyedt. Szemei nyitva maradtak és megüvegesedve még halálában is lányát nézte. Addigra a vérengző lény már mindenkit megölt, akit valaha a családjának, vagy barátjának mondhatott Emma.

- Pápá! - zokogott fel a lány, mire a szekérkaraván közepén álló szörny felékapta a fejét és meglátta, hogy még egy túlélő a szekér alatt lapul. Emma soha nem látott ehhez fogható ocsmány lényt. Külsőleg embernek látszott, de a szemei vérben úsztak és körülötte sötét vérerek szegélyezték az arcát. Szájából csorgott a vér egészen le az álláig, és most, hogy vicsorogva a kislányra nézett előtűntek szokatlanul hosszú és élesnek látszó szemfogai.

A férfi úgy bámulta, mint macska a prédáját. Emma tudta, hogy most ő következik, de hirtelen a szörny megriadva elkapta a fejét, majd elsuhant a fák közé olyan gyorsan, hogy a kislány szeme követni sem tudta. De abban biztos volt, hogy egy másik árnyat is látott a szörnyű lény után suhanni.

Miután minden elcsendesült Emma kimerészkedett a rejtekhelyéről. Botladozva apjához rohant és rángatni kezdte. De a férfi nem mozdult, nem kelt fel. Emma nem értette miért. Még nem volt tisztába a halál fogalmával, és még soha nem is kellett szembesülnie vele. De most, hogy nézte az emberek mozdulatlan testeit és a körülöttük vérvörösre festett havat, tudta, hogy valami nagyon rossz dolog történt és egyedül maradt. Meglátta édesanyját is, aki feltépett torokkal feküdt nem messze, halott kisöccsét maga alá temetve. Emma otthagyva édesapja holttestét az anyjához rohant, hogy őt próbálja felrángatni.

- Mámá, mámá - bökdöste sírva a kislány a nőt, majd az élettelen kisöccsét is. De egyik sem mozdult. Egy hirtelen szellő meglebbentette Emma haját, és a következő pillanatban valaki hátulról felkapta, mire a kislány éktelen visításba kezdett.

- Hallgass! - dörrent rá egy ismeretlen hang, majd fogva a kislányt elsuhant.

*****

 Vissza a bál alatt történtekhez

Emma bosszútól fűtve indult volna, hogy ott helyben az iskola szeme láttára szívendöfje a hibridet, de amint tett egy lépést előre Mikael mellkasába ütközött. A férfi dühösen nézett le rá, majd aggresszívan kitépte a kezéből táskáját. Nem is kellett sokáig kutakodnia benne, hogy meglelje a tölgyfa karót.

- Én csak... - kezdte Emma a magyarázkodást.

- Vissza a kocsihoz és hallgatsz! - sziszegte mérgesen a másik.

- De..

- Lódulj! - kiabált rá Mikael, mire a lány behúzva nyakát visszafordult és a kocsihoz mentek. Az ős a vezetőüléshez ült és beindította a kocsit, majd megvárta amíg Emma is beül. - Tudtam én, hogy készülsz valamire! - morogta a férfi.

- Arra amire együtt készültünk évszázadokon át! - mondta mérgesen a lány.

- Pontosan! Évszázadok! - förmedt rá Mikael. - Hány éves is vagy? Több mint nyolcszáz? És mégis úgy viselkedsz mint egy értelmetlen hülyegyerek, aki nem érti a nem szó jelentését - dühöngött a férfi miközben visszahajtott Klaus házához. Emma szemeibe könnyek gyűltek. - Ne merészelj sírni nekem, mert kiváglak a kocsiból! - nézett rá a férfi, mire a lány elfordította a fejét kibámulva az ablakon és igyekezett visszanyelni könnyeit. Amint megérkeztek szállt is ki a kocsiból, ahogy nevelőapja is.

- Tudod, semmi jogod így beszélni velem! - csattant fel Emma.

- Pedig úgy tűnik  a szép szóból nem értesz!

- Utállak! Érted? - kiabálta a lány és becsapva a kocsiajtót a bejárat felé iramodott.

- Menj, duzzogj csak! Más se tudsz! - ordított utána Mikael, majd ő is bevágta az ajtót, de olyan erősen, hogy a kocsi beriasztott és csak egy rúgás a lökhárítóba hallgattatta el.

Elijah, aki a nappaliban tartózkodott lerakva teáscsészéjét a dohányzóasztalra felállt a kanapéról, amikor meghallotta a két ember kiabálását. Pár másodperccel később Emma rontott be az ajtón és könnyáztatott arccal felrohant az emeletre. Elijah csak meglepetten bámult utána, miközben Mikael is megérkezett és látszott az arcán, hogy ideges.

- Van valami probléma? - kérdezte óvatosan a fia.

- Probléma? - morogta az ős és dühösen levágta a kocsikulcsot az ajtó melletti kispolcra. - Probléma az mindig van, és még mielőtt egy is megoldódhatna jön egy újabb.

Elijah nem tudva mit kezdjen a válasszal tanácstalanul nézte apját.

- Niklaus a testvéred - szólt hirtelen az ősapuka és a fia elé lépett. - én pedig az apád vagyok.

- Igen - bólintott a másik, nem értve, hogy mit akar ezzel az apja. Mikael a zakójába nyúlt kihúzva a rettegett elpusztíthatatlan karót, mire Elijah megfeszült.

- Túl sok embernek szeretne eljárni a keze ebben a házban. - mondta Mikael. - Saját magamban sem bízok ezt illetően. Benned bízhatok? - nézett a fiára, majd átnyújtotta neki a fegyvert, aki óvatosan el is vette tőle. - Rejtsd el! - majd felpillantva az emeletre, ahol Emma eltűnt hozzátette: - és csak te tudd, hogy hol van. - ezzel befejezetnek tekintve a beszélgetést sarkonfordult és elment.

Elijah felment az emeletre Emmát keresve, akit az egyik vendégszoba ágyán gubbasztva talált meg. A nő, amint meglátta, hogy a férfi belép a szobába felállt az ágyról és megtörölte könnyes szemeit.

- Ugye tudod, hogy akár végzetes következményei is lehettek volna, ha terved sikerrel jár - mondta szigorúan Elijah. Szimpatikusnak találta a lányt már az elejétől kezdve mióta találkoztak, de ezzel a tettével most rossz pontot szerzett nála.

- Kérlek, hisz még esélyem sem volt - vágta rá csalódottan a boszorkány. - Hisz hős Mikael, akinek hirtelen Klaus lett a Föld közepe, megmentette drága életét.

- Nézd Emma - szólt komolyan az ős. - Nem tudom, hogy mi a kettőtök történelme Klaussal, vagy, hogy milyen sérelmek értek téged miatta. De Niklaus a fivérem, azon kívül Rebekah és Kol testvére is. És tévedsz ha egy percig is azt hiszed, hogy valamelyikünk is hagyja, hogy az életére törj. Valamint Klaus halálával egy egész vérvonalat küldenél a túlvilágra. Nem büntethetsz másokat egy ember bűneiért. Ezt még Mikael is megérti. Mindannyiunknak vannak sötét tapasztalatai és fájdalmas emlékei a bátyámmal kapcsolatban. De túl kell lépnünk rajtuk, hogy...

- Én nem fogok megbocsátani! - vágott közbe mérgesen a boszorkány.

- Én nem is azt mondtam. Megbocsátani és túllépni valamin nem ugyanaz. Az egyik döntés, míg a másik kényszer.  Jelen esetben nem tehetsz mást, mint hogy továbblépsz azon ami a múltban történt és elfogadod a tényt, hogy Klaus igenis élni fog. Ha tetszik neked Emma, ha nem, de Niklaus élni fog. És ha a közeljövőben ártani próbálsz neki velem kell számolnod. Ez nem fenyegetés, csupán figyelmeztetés - fejezte be vasszigorral a vámpír és kifordult az ajtón.

- Vajon akkor is így védenéd, ha tudnád az igazságot? - szólt utána a lány, mire a másik visszajött.

- Te tudsz valamit a családomról, amit én nem? Mikael neked elmondta, nemigaz? Mondd el - termett azonnal követelőzően Emma előtt.

- Sajnálom, Elijah, nem kellett volna ezt mondanom - mondta a boszorkány, megbánva, hogy mérgében még a férfi után szólt. - Valóban tudok tényeket, részleteket, de nem én vagyok a megfelelő ember, hogy felfedje ezeket. Az egész történetet hallanod kell és azt csak Mikael tudja elmondani, vagy még jobban inkább Klaus. Vele kell, hogy beszélj.

- Fogok is - mondta Elijah, aki egyszerre volt mérges és csalódott, hogy nem tudott meg semmit Mikael nevelt lányától. - Megyek is - azzal a férfi elhagyta a szobát és elindult, hogy megkeresse Klaust. Kol értesítette, hogy bátyja feltűnt a bálon, így egyenesen oda ment, hogy megkeresse. Hamar rá is lelt az iskola parkolójában, ahol ittas állapotban épp a kocsijához tántorgott. Elijah nem törődve ezzel elé állt, hogy megkérdezze van-e bármi mondani valója. A férfi pedig természetesen nemleges választ adott. Elijah nem tehetve mást ott is hagyta, de eldöntötte bármi is az, amit rejteget a fivére ki fogja deríteni.

Klaus még idegesebb lett miután legidősebb öccse befejezte a faggatást és elment. Egy arra járó szerelmespár elé suhant és kirántotta a fiú kezében lévő félig üres, félig teli vodkásüveget.

- Hé ember! - nézett rá méltatlankodva a fiú és a lány is, amint Klaus elkezdte magába tölteni az üveg tartalmát.

- Kuss! - vágta oda nekik és visszament a kocsihoz. Beszállt és bevágta az ajtót. Hirtelen olyan elhagyatottnak érezte magát. Tudta, hogy szorul a nyaka körül a hurok. Mikael tönkre fog tenni mindent, ha kiderül az igazság testvérei mind hátat fognak neki fordítani. Végleg. Klaus kezdett kétségbeesni. Tudta, hogy muszáj beszélnie valakivel. Valakivel, aki jelenleg a világ másik oldalára kívánja. De nem érdekelte, fogta magát és egyenesen a Lockwood házhoz hajtott, hogy beszéljen Carolinenal. (Beszélgetés: Klaroline egyperces)

Másnap, jelen

- Nem érdekel, Marcus, ha Lousianaból is kell idejönniük, de érjenek ide most azonnal - mondta mérgesen Klaus a telefonba. A hibrid a Grill bár előtt állt, az egyi saroknál ügyelve, hogy senki ne hallja a beszélgetést akinek nem kéne. Azt nem is sejtette, hogy egy falhoz lapuló vigyorgó alak épp kihallgatja direkt. - Szedj össze minél több embert és tegyétek amit mondtam. De diszkréten! Várjátok meg, amíg egyedül lesz és elhagyatottan! - fejezte be a férfi és kinyomta a telefont. A hallgatozó jómadár hallva ezt egy szemvillanás alatt el is suhant még mielőtt lebukott volna.

*

Mikael vadász volt. Már évszázadok óta járta a világot, hogy olyan szörnyetegeket vadászon, amik megteremtésében az ő keze is benne volt. Ezen évek alatt vadászösztönei nagyon jól kifejledtek. Tudta, érezte azt ha valaki figyeli. És most Mystic Falls utcáit járva tudta, hogy figyelik, méghozzá többen. A szagukat is érezte. A kihívásnak igent mondva a férfi elindult, hogy a várost körülvevő erdőhöz csalva titkos követőit szembenézhessen velük. Egy apró pár méternyi átlójú tisztáson aztán meg is állt.

- Én várok - szólt az erdő fáinak Mikael, majd az egyik mögül halk morgás hallatszott. - Ó, drága Niklaus. Valami sosem változik. Még mindig egy gyáva alak vagy - mondta magának mosolyogva az ősvámpír miközben pár farkassá alakult hibrid merészkedett elő az erdőből. - Lássuk csak, egy, három - számolta Mikael az állatokat. - öt, hat. Ennyi? Hát Klausnak nem sok maradt a készletében - vigyorgott Mikael.

A legközelebb álló farkas nyálcsorgató vicsorgással a vámpírra támadt, de az várva a támadást megragadta és az egyik fához vágta, úgy hogy annak belerepedt a törzse. A állat nagyot visítva zuhant a földre.  Újabb támadás indult a vámpír ellen, de immáron a többi farkas egyszerre próbálta leteríteni az őst. Jó párszor belemartak, de a férfi folyamatosan hajigálta le magáról az állatokat, amik amint földet értek, már álltak is fel a következő rohamra. Az egyik épp Mikael hátára akart ugrani, amikor valaki hirtelen elkapta röptében és a földhöz vágva kitépte a szívét.

- Kol? - nézett meglepődve fiára Mikael, miközben jómaga az egyik farkas fejét tépte le.

- Hallottam, hogy Klaus bulit szervez, de nem hívott meg, így hát meghívtam magam - vigyorgott rá a fiú, majd egy farkas hirtelen leterítette. Mikael azonnal ott termett és lerángatva az állatot fiáról könyörtelenül kivégezte. Pár perc múlva már csak a két ősvámpír állt véresen és szakadt ruhában. - Mindig is utáltam ezeket a bolhás korcsokat. Nem tetszik, hogy Klaus ezekre akart lecserélni, mint újdonsült családjára.

- Elég szánalomra méltó - helyeselt az apja, aki félrerúgta az útjába lévő döglött tetemet. - Nagyobb kihívásra számítottam - mondta csalódottan Mikael és elindult visszafelé, hogy mint aki jólvégezte dolgát megigyon valamit.

- Hé, várj - kiáltott utána Kol, majd a földön matatott valamit, és az apja után indult.

- Azzal mit akarsz? - nézett kérdőn a fiára Mikael, mire az csak sunyin elmosolyodott.

Egy órával később

Klaus óvatosan már már lopódzkodva lépett be a saját házába. Egy kicsit fülelt, hátha meghall valakit, de a ház csendes volt. A hibrid a szobájába suhant, hogy összeszedje pár holmiját amire szüksége volt. Pakolás közben figyelme az ágyára vándorolt és hirtelen megdermedt. Az ágyban mintha feküdt volna valaki, a takaró alatt egy dudor sejtette azt. Klaus csendben az ágyhoz lépett, majd hirtelen lerántotta a takarót, és elképedve hátrahőkölt. Fekhelyéről egy üveges tekintetű döglött farkas nézett vissza rá kilógó nyelvvel. Szívét kitépték és vérét mind felitta a fehér lepedő.

- Nem csalódtam benned - szólalt meg Mikael az ajtóból, mire Klaus ijedten megfordult, majd rendezve arcvonásait pókerarccal meredt a férfira. - Ámbár nem értem ezzel mit akartál elérni, hisz elég esélytelen küzdelem volt. De azért legalább próbálkoztál - vigyorgott az ősapuka és készült is ott hagyni Klaust, de még visszaszólt neki: - az ajándék Kol ötlete volt.

A hibrid dühösen bevágta nevelőapja után az ajtót. Az ablakhoz sietve kinyitotta azt, megragadta a farkas tetemét és kivágta rajta, majd ugyan így tett az ágyneművel és a matraccal is.

Idegesen sóhajtva leült az ágy rácsára. Tudta, hogy ezt a háborút nem nyerheti meg erővel, hisz az jelenleg nem az ő pártját fogta. De ügyesen taktikázva még nyerhet, visszaszerezheti méltó helyét. Elővette moiblját és írt egy üzenetet.

Elijah, beszéljünk. A régi templomnál leszek.

Klaus

Elküldve az üzenetet, fölállt, összeszedte és egy táskába súvasztva a holmikat leballagott a lépcsőn.

- Jól bánsz az ecsettel - jegyezte meg Mikael, aki a szalon egyik fali festményét nézegette egy itlallal a kezében.

- Kímélj meg - vetette oda Klaus, aki mindennél jobban remélte, hogy a gyűlölt ős már nem itt rontja a levegőt.

- Nem, komolyan mondom, nagyon jól festesz - mondta a legőszintébb hangján a férfi. - Tudod, Niklaus én tudok őszinte lenni. Nem úgy mint egyesek.

A hibrid ökölbe szorította a kezét értve a célzást. Legszívesebben hozzávágott volna valamit Mikaelhez, de nem adta meg neki azt az örömöt, hogy nyerjen. Ugyanis jól tudta, hogy a férfi csak provokálni akarja. Ehelyett inkább otthagyta a fenébe és elindult, hogy Elijahval találkozzon.

*

Klaus már negyed órája ácsorgott a régi templom romjainál, amikor végre meghallotta Elijah finom lépteit a háta mögül.

- Itt vagyok, Klaus - szólt hozzá a vámpír. - Miről szeretnél beszélni?

- Emlékszel a dombra, amin olyan sokszor játszottunk amikor még gyerekek voltunk? - kérdezte elmélázva a hibrid. - Ott lehetett arra felé, bár már ezer év alatt laposra mosta az idő. - mutatott abba az irányba Klaus amerre a régi dombot sejtette.

- Igen. Miért?

- Mert annak történelme van. Ott halt meg Henrik - válaszolta halkan Klaus. Elijah homlokát ráncolva nézett testvérére nem értve, hogy miért hozta fel halott kisöccsüket. - Nem a farkasok ölték meg Elijah. Hanem én.

- Hogy? - kérdezte ledöbbenten a másik.

- Azon az estén - nyelt egyet Klaus és még mindig nem nézett rá fivérére. - amikor kiszöktünk, ahhoz a dombhoz mentünk. Henrik vissza akart fordulni, mert fázott és félni kezdett. De én hajthatatlan voltam és kíváncsi, ígyhát tovább mentünk. Fölérve én előreküldtem, hogy menjen le elsőnek, de ő nem akart. Ezért meglöktem egy kicsit - mesélte a hibrid és megtörölte immár könnyes szemeit. - annyira gyorsan történt minden, még csak reagálni sem volt időm. Henrik megcsúszott és legurult. Mire leért már halott volt. A nyakát szegte. Nem tudtam semmit se tenni, csak zokogtam felette. Aztán felvonyítottak a farkasok és menekülnöm kellett. Elbújva megvártam a hajnalt, majd visszamentem Henrik testéért, amit akkora kikezdtek a farkasok. Ez történt Elijah - fejezte be sírós hangon Klaus. - Én vagyok a felelős a kistestvérünk haláláért.

Pár percig néma csendben álltak, a hibrid könnyes szemekkel meredt a távolba, míg testvére ledöbbenve gondolta át a hallottakat.

- Baleset volt - szólalt meg végül halkan Elijah. - Miért nem mondtad el az igazat? Miért hallgattál róla ennyi éven át?

- Mert féltem! Ha ott elmondom, Mikael abban a pillanatban megölt volna! Te is tudod - sziszegte ingerülten Klaus és végre odafordult fivéréhez.

- Nem, biztos, hogy nagyon rosszul fogadta volna, de legalább túl lehettél volna rajta. Mikael dühe sem tart örökké, előbb vagy utóbb megbocsátott volna.

- Nem, nem nem - rázta fejét eszelősen a hibrid. - Finnek, Kolnak, Rebekahnak vagy neked, a kis kedvencének igen. De nekem nem Elijah. Nekem sosem bocsátott volna meg! - mondta a férfi. Újabb csend következett, mindketten maguk elé meredve hallgattak.

- Köszönöm, hogy elmondtad, még ha ennyi idő után is. Értékelem az őszinteségedet - mondta végül Elijah, mire fivére csak sóhajtva bólintott. - Akarod, hogy visszavigyelek? Itt parkolok nem messze.

- Nem - válaszolta Klaus és újra a messzeségbe révedt. - én még maradnék egy kicsit.

- Rendben - mondta Elijah és lassan elindult otthagyva testvérét. Klaus Elijahra nézett és tekintetével követte, amíg a másik el nem tűnt a fák között. Megkönnyebültséget érzett. Mintha csak egy apró súlyt emeltek volna le lelkének mérlegéről. Még így is, hogy csak a féligazságot mondta el... 

*

Elijah visszament Klaus birtokához, ahol a nappaliban ott találta Mikaelt a város napilapját olvasva. A fiatalabb vámpír megköszörülte a torkát, mire apja felnézett az újságból.

- Beszéltem Niklaussal - mondta Elijah.

- Valóban?

- Elmondta mi történt Henrikkel. Elmondta, hogy ő okozta a halálát - folytatta.

- Tényleg? - nézett őszintén meglepődve az ősapa, mert nem nézte ki Klausból, hogy van bátorsága elmondani. - Nem tűnsz túl feldúltnak.

- Neki is fájt a halála, és félt elmondani. De megbánta. - mondta a fia. - és a múlton már nem lehet változtatni. Sajnálja ami történt.

- Kétségtelen - vetette oda hidegen Mikael és összehajtva az újságot felállt, de mielőtt bármerre is mehetett volna a fiatalabb vámpír elállta az útját.

- Szeretném, ha ez a család újra egy lehetne - mondta Elijah apja szemébe nézve. - de addig, amíg te és Niklaus nem tudjátok elrendezni a dolgaitokat erre nem látok esélyt. És én nem fegyverszünetről beszélek Apám. Én békét akarok. Lépj túl Klaus tettein, hisz mindketten tudjuk, hogy nem csak neki vannak sötét dolgai.

- Tisztában vagyok a múltammal Elijah - vágta rá Mikael. - De én nem bújok gyáva hazugságok mögé. Tettem dolgokat, amiket nem tudok visszavonni és ezért felelősséget is vállalok. Nem várom, hogy megbocsátást nyerjek, vagy, hogy úgy tegyetek mintha meg nem történt volna. Ezer éven át éltem úgy, hogy a gyerekeim egy szörnyetegnek tartottak. És most is gyűlölhettek azért, amit tettem. De azért nem, ami nem az én számlámon van. Tisztázni akarom a nevem. Ha Niklaus ezt megteszi, majd akkor beszélhetünk a békességről. - fejezte be az ős és az újságot a hóna alá vágva faképnél hagyta fiát.

*

Emma még mindig ideges és csalódott volt, hogy a tegnapi kísérlete Klaus megölésére kudarcba fulladt. Immáron a saját maga vásárolt házban töltötte a nap nagy részét, kicsomagolva a ruháit és egyéb tárgyait. Akart magának egy saját kuckót, ami csak az övé és nem jöhet be senki invitálás nélkül. Kivéve Mikael, mert őt már behívta egyszer. De miatta nem aggódott, hogy hirtelen betoppan, mert tudta, hogy a történtek után sem az apja, sem ő nem fogja keresni a másik társaságát.

Miután végzett a pakolással úgy döntött, hogy ideje feltölteni a hűtőt, és a konyhaszekrény polcait emberi táplálékkal. Kabátját és táskáját magához véve, kilépett az ajtón, majd bezárva azt elindult a legközelebbi szupermárket felé. Alig tett meg egy utcányit, mire valaki a nevén szólította.

- Emma - szólt a hang, amitől a nő összes idegszála megfeszült. Megállva lassan megfordult és egy remegő sóhaj hagyta el a száját.

- Billy - mondta halkan az előtte pár méterre álló férfinek.

- Annyira örülök, hogy megtaláltalak - mondta mosolyogva Billy. - Miután megszöktél tőlem, teljesen összetört a szívem.

- Miért nem tudsz békén hagyni? - nézett rá kétségbeesetten a lány és szemeiben könnyek gyülekeztek.

*****

 Flashback

Panama, 2008

Emma vígan tántorogva az italtól karolt bele a mellette sétáló szintén ittas férfiba.

- Tudod, nem hittem, hogy otthagyod azt a tetű apádat - röhigcsélt a férfi.

- Mikael csak a nevelőapám - javította ki a lány és mosolyogva szembefordult a vámpírral. - És azt csinálok, amit akarok, azt szeretek, akit akarok. Ha ez nem tetszik neki elmehet a búsba - mondta vigyorogva Emma és megcsókolta szerelmét.

- Hát, most nagyon utálhat engem.

- Mikael mindenkit utál - nevetett rá a lány, és újra egymásba kapaszkodva tovább indultak az utcán. - Szóval, mi ez a nagy titkolózás André? Mégis hova megyünk?

- Az legyen meglepetés, édesem. Mindjárt odaérünk.

- De minek megyünk arra a titokzatos helyre, legalább azt áruld el - kíváncsiskodott a lány tovább.

- Azt nem tudom.

- Mi az, hogy nem tudod? - nézett rá kérdőn Emma.

- Azt nem mondták meg.

- Kik nem mondták meg? - torpant meg a lány. André homlokát ráncolva gondolkodott, majd mikor már nyitotta volna száját valami hirtelen a mellkasának csapódott és a vámpír hanyattvágodott.

- André! - esett térdre a férfi mellett Emma. - Ne, ne, ne! - tört ki zokogásba a lány meglátva szerelme szívéből kiálló vékony karónak faragott nyílvesszőt.

- Nem érdemes sírni miatta, tündérkém - szólt egy hang az egyik ház árnyékából, majd egy férfi sétált oda a még mindig térdelő lányhoz. Egyszerűen volt öltözve, hétköznapi farmert viselt, felül egy sima fehér pólót egy barna bőrmellénnyel. Emmát kirázta a hideg, ahogy eszelős barna szemeibe nézett. - Sosem szeretett téged, csak úgy kellett tennie.

- Ki vagy te? - kérdezte sírva a lány.

- A nevem Billy Grimm Bavol - válaszolta a férfi, mire Emma megfeszült a vezetéknév hallatára.

- Ó, igen. Csak úgy, mint az apád Tobar Bavol, és te Emma Syeira Bavol - mondta kedvesen Billy és lehajolva a lányhoz megsimogatta az arcát. - Mi egy család vagyunk. Már régóta kereslek téged. Nagyon különleges gyermek vagy, de sajnos rossz útra tévedtél, amiért senki nem hibázat, kedvesem.

- Mit akarsz tőlem? - nyelte még mindig a könnyeit a lány.

- Én meg foglak javítani, Emma - válaszolt határozottan a férfi.

- Megjavítani? - nézett fel rá a boszorkány értetlenkedve.

****************************************************-

Szerzői megjegyzés

Kérlek kedves Klaus-rajongók ne üssetek meg! Kommentekben nyugodtan szabad szidni. Megígérem, hogy mostantól nem fogok olyan mostohán bánni Klaussal (vagy Rebekah után szabadon: ne mondjak olyat, amit nem gondolok komolyan? :) ) De tényleg, úgy terveztem, hogy ez a két fejezet (4-5.) a mélypont és innen már csak felfelé ível.

Kollal kapcsolatban, hogy miért is segít Mikaelnek, azonkívül, hogy a testvérét bosszantsa, még nem tudom :D majd kitalálok valamit, mert tudom, hogy így elég érdekes, hogy Kol apuci fia lett hirtelen.

Köszönöm, hogy elolvastátok!